A nevem Oh Jisoo.
Kojangban születtem, és innen ered az irritáló becenevem is... "Kojang beli kislány."
Ezt nem is szeretném firtatni...utálom, és utálni is fogom mindig.
Kicsit sem szerény családban nőttem fel. A szüleim és bátyám gazdagok, mindhárman üzletemberek, sokat utaznak, hogy pénzt keressenek. Ezáltal, amikor megszülettem anyának úgymond nem jöttem jól. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretett, vagy nem akart engem, csak a munkája miatt, fél éves korom után, mindenhová vitt magával. Nem volt egy megszokott kis szobám, kiságyam. Hat hónapos koromtól kezdve, szinte minden nap egy hotelszobában kellett aludnom, a bébihordóban. Bár ez akkor nem zavart, fel sem fogtam az engem érő nehézségeket, így visszagondolva nem szép emlékek ezek.
Mikor már kezdtem érteni a dolgokat, fogjuk rá, lehettem négy éves. Többször is lepasszoltak a nagyszüleimhez. De őket sem lehetett mindig zavarni. Ekkor következett be az örökös költözés.
Három-négy havonta váltottunk óvodát, ami még nem is volt akkora baj; kicsi voltam, nem alakultak ki szoros barátságok, és könnyen szereztem új játszótársakat, egy hüvelykujj felmutatással.
Az első osztályt Incheon-ban kezdtem el. Nagyon jó volt az osztályunk, a tanáraim is kedvesek voltak, mindenki jóban volt mindenkivel. El is felejtettem, hogy addig negyed évente máshova jártam, mindaddig, míg egyik nap amikor hazaértem, anya azzal nem fogadott, hogy hozzam le az összekészített csomagjaimat, mert egy órán belül indul a gépünk Szöulba.
Mondhatni, egy világ tört össze bennem. Az apró gyermeki lelkem darabokra esett, és sírni kezdtem, tiltakozni ahogyan csak tudtam. Nem akartam elmenni, Incheonban akartam maradni örökre, az összeszokott közösségemmel. Akkor azt hittem meghatottam anyát, és maradunk...azt hittem fontosabb vagyok neki a munkánál...Tévedtem. Összeszidott, olyan hangosan beszélt velem amilyen hangon még egy megcsalt nő sem kiabál a "párjával". Rettegtem tőle. Féltem a saját anyámtól. Addig hittem azt, hogy szeret. Onnantól kezdve tudtam, és tudom a mai napig, hogy csak egy teher voltam és még mindig az is vagyok számára. Természetesen elutaztam vele, mert mit tehettem volna? Nyolc évesen mit kezdhettem volna, egy akkor harmincnégy éves nővel?
Kisírtam a bánatomat a bátyámnak, aki akkor Daeguban volt. Azt mondta, hogy beszél anyánkkal, és elvisz tőle. Ez meg is történt. Csúnyán összevesztek, és nehezen, de elszakított szülőmtől. Bár már az elején elmondta, nem fogja tudni megváltoztatni az életemet, ugyanabból áll ki amiből anya, mégis én vele akartam menni.
Egészen...húsz éves koromig ment ez. Fogalmam nincs, hogy hogyan tudta megadni nekem azt, amit anya nem, de mégis sikerült neki, felnevelt, mindent megbeszélhettem vele, amit csak akartam, mintha a legjobb barátnőmmel tettem volna mindezt. A legnőiesebb, legintimebb témákat is bátran felhozhattam neki; bár nem mondom, hogy nem jött zavarba olykor-olykor. Szerettem Sehunt, ő volt a legjobb bátty, és barát egy személyben. Húsz éves koromban egyszercsak bejelentette, hogy indulnunk kell Amerikába. Akkor...a sokk, döbbenet, és félelem hatotta át egész lényemet, és nem tudtam mit tegyek. Pánikoltam.
Végül kiderült, hogy nem is volt ez olyan rossz helyzet mint gondoltam...bár...kit álltatok!? Egy kínai kajáldában dolgozni milyen lehet, napi nyolc, olykor kilenc órában? Borzasztó. Bár az angolom, és kínai nyelvtudásomat csiszolhattam, egész jól ment már mindkettő.
Egy év mihaszna munka után azt gondoltam ideje lesz, kezdeni valamit az életemmel.
Beíratkoztam, és nagy szenvedések árán sikerült is bejutnom egy amerikai sportiskolába. Szerettem mozogni, edzeni, ezért testhezálló volt a suli. Három éves főiskolának vágtam neki, amiből másfelet teljesítettem. Úgy döntöttem, Szöulban folytatom tovább utamat. Kedvenc sportolóm iskolájának lányrészlegébe jelentkeztem, minden álmom az volt, hogy bekerüljek Jung Hoseok csoportjába; persze a női tagintézménybe.
Három hónapot vártam a levélre, hogy felvettek-e álmaim helyére, amikor az egyik napon a konyhaasztalon megpillantottam a fehér borítékba helyezett papírt, amin jövőm titka állt. Idegesen, remegő kezekkel bontottam ki a lezárt tasakot, és amikor elolvastam a "Gratulálunk! Ön felvételt nyert a Szöul Sport School (SSS) női tagintézményének diákjai közé!" szöveget, felvisítottam, és néma sírásba kezdtem. Amire oly rég vágytam, végre úgy tűnt beteljesedik, és kiválik, hogy megérte addig győzködni szeretett bátyámat.
Augusztus végét vártam, hogy felülhessek a gépre, és elhagyhassam az egész kontinenst végre.
Kojangban születtem, és innen ered az irritáló becenevem is... "Kojang beli kislány."
Ezt nem is szeretném firtatni...utálom, és utálni is fogom mindig.
Kicsit sem szerény családban nőttem fel. A szüleim és bátyám gazdagok, mindhárman üzletemberek, sokat utaznak, hogy pénzt keressenek. Ezáltal, amikor megszülettem anyának úgymond nem jöttem jól. Ez nem azt jelenti, hogy nem szeretett, vagy nem akart engem, csak a munkája miatt, fél éves korom után, mindenhová vitt magával. Nem volt egy megszokott kis szobám, kiságyam. Hat hónapos koromtól kezdve, szinte minden nap egy hotelszobában kellett aludnom, a bébihordóban. Bár ez akkor nem zavart, fel sem fogtam az engem érő nehézségeket, így visszagondolva nem szép emlékek ezek.
Mikor már kezdtem érteni a dolgokat, fogjuk rá, lehettem négy éves. Többször is lepasszoltak a nagyszüleimhez. De őket sem lehetett mindig zavarni. Ekkor következett be az örökös költözés.
Három-négy havonta váltottunk óvodát, ami még nem is volt akkora baj; kicsi voltam, nem alakultak ki szoros barátságok, és könnyen szereztem új játszótársakat, egy hüvelykujj felmutatással.
Az első osztályt Incheon-ban kezdtem el. Nagyon jó volt az osztályunk, a tanáraim is kedvesek voltak, mindenki jóban volt mindenkivel. El is felejtettem, hogy addig negyed évente máshova jártam, mindaddig, míg egyik nap amikor hazaértem, anya azzal nem fogadott, hogy hozzam le az összekészített csomagjaimat, mert egy órán belül indul a gépünk Szöulba.
Mondhatni, egy világ tört össze bennem. Az apró gyermeki lelkem darabokra esett, és sírni kezdtem, tiltakozni ahogyan csak tudtam. Nem akartam elmenni, Incheonban akartam maradni örökre, az összeszokott közösségemmel. Akkor azt hittem meghatottam anyát, és maradunk...azt hittem fontosabb vagyok neki a munkánál...Tévedtem. Összeszidott, olyan hangosan beszélt velem amilyen hangon még egy megcsalt nő sem kiabál a "párjával". Rettegtem tőle. Féltem a saját anyámtól. Addig hittem azt, hogy szeret. Onnantól kezdve tudtam, és tudom a mai napig, hogy csak egy teher voltam és még mindig az is vagyok számára. Természetesen elutaztam vele, mert mit tehettem volna? Nyolc évesen mit kezdhettem volna, egy akkor harmincnégy éves nővel?
Kisírtam a bánatomat a bátyámnak, aki akkor Daeguban volt. Azt mondta, hogy beszél anyánkkal, és elvisz tőle. Ez meg is történt. Csúnyán összevesztek, és nehezen, de elszakított szülőmtől. Bár már az elején elmondta, nem fogja tudni megváltoztatni az életemet, ugyanabból áll ki amiből anya, mégis én vele akartam menni.
Egészen...húsz éves koromig ment ez. Fogalmam nincs, hogy hogyan tudta megadni nekem azt, amit anya nem, de mégis sikerült neki, felnevelt, mindent megbeszélhettem vele, amit csak akartam, mintha a legjobb barátnőmmel tettem volna mindezt. A legnőiesebb, legintimebb témákat is bátran felhozhattam neki; bár nem mondom, hogy nem jött zavarba olykor-olykor. Szerettem Sehunt, ő volt a legjobb bátty, és barát egy személyben. Húsz éves koromban egyszercsak bejelentette, hogy indulnunk kell Amerikába. Akkor...a sokk, döbbenet, és félelem hatotta át egész lényemet, és nem tudtam mit tegyek. Pánikoltam.
Végül kiderült, hogy nem is volt ez olyan rossz helyzet mint gondoltam...bár...kit álltatok!? Egy kínai kajáldában dolgozni milyen lehet, napi nyolc, olykor kilenc órában? Borzasztó. Bár az angolom, és kínai nyelvtudásomat csiszolhattam, egész jól ment már mindkettő.
Egy év mihaszna munka után azt gondoltam ideje lesz, kezdeni valamit az életemmel.
Beíratkoztam, és nagy szenvedések árán sikerült is bejutnom egy amerikai sportiskolába. Szerettem mozogni, edzeni, ezért testhezálló volt a suli. Három éves főiskolának vágtam neki, amiből másfelet teljesítettem. Úgy döntöttem, Szöulban folytatom tovább utamat. Kedvenc sportolóm iskolájának lányrészlegébe jelentkeztem, minden álmom az volt, hogy bekerüljek Jung Hoseok csoportjába; persze a női tagintézménybe.
Három hónapot vártam a levélre, hogy felvettek-e álmaim helyére, amikor az egyik napon a konyhaasztalon megpillantottam a fehér borítékba helyezett papírt, amin jövőm titka állt. Idegesen, remegő kezekkel bontottam ki a lezárt tasakot, és amikor elolvastam a "Gratulálunk! Ön felvételt nyert a Szöul Sport School (SSS) női tagintézményének diákjai közé!" szöveget, felvisítottam, és néma sírásba kezdtem. Amire oly rég vágytam, végre úgy tűnt beteljesedik, és kiválik, hogy megérte addig győzködni szeretett bátyámat.
Augusztus végét vártam, hogy felülhessek a gépre, és elhagyhassam az egész kontinenst végre.
A reptéren izgatott voltam, hogy meg fogom tenni életem első repülőútját teljesen egyedül. Bár ami azt illeti, sokkal jobban vártam magát az iskolát.
A tizennyolc órás út maga volt az örökkévalóság. Nem tudtam elképzelni, hogy mikor érünk már földet. Izgatott voltam, és kíváncsi.
Amikor hosszú idő után odaértem, bőröndjeimmel az iskola felé vettem az irányt.
Az épület hatalmas volt. Egymás mellett állt a két óriási intézmény, melyből egyik az enyém volt. A főépület felé kezdtem el sétálni, fel a hosszú lépcsősoron.
Hát...nem mondom, hosszú sor állt a három asztal mögött, mégis olyan gyorsan elfogytak az emberek, mintha a sötét lyuk beszívta volna őket.
Illedelmes meghajlással köszöntem, és mondtam el nevemet.
-"Igen, megtaláltam. Oh Jisoo! -átnyújtotta a kulcsokat, amit a kollégiumhoz kaptam, és szekrényeimhez, majd átvettem tőle- A főbejáratnál kanyarodjon balra. Arra található a kollégiuma."
Újra meghajoltam, és elhagytam az épületet. A kiadott útvonal szerint haladtam, bár kissé furcsának találtam, hogy leginkább férfiakat láttam a környéken. Egy vállrántással elintéztem, mondván, szeretnek sertepertélni a hölgyek körül. Az ajtó elé érve, elolvastam a bejárat fölött álló szöveget:
-SSS Man Dorm-
Férfi kollégium?
Összeráncolt szemöldökkel vizslattam a feliratot, majd hevesen dobogó szívvel, és remegő kezekkel kerestem elő táskámból a levelet.
Újra elolvastam: "Gratulálunk! Ön felvételt nyert a Seoul Sport School (SSS) férfi tagintézményének diákjai közé!"
Nem tudom szavakba önteni mit éreztem akkor.
Összezavarodtam, és félni kezdtem.
A tizennyolc órás út maga volt az örökkévalóság. Nem tudtam elképzelni, hogy mikor érünk már földet. Izgatott voltam, és kíváncsi.
Amikor hosszú idő után odaértem, bőröndjeimmel az iskola felé vettem az irányt.
Az épület hatalmas volt. Egymás mellett állt a két óriási intézmény, melyből egyik az enyém volt. A főépület felé kezdtem el sétálni, fel a hosszú lépcsősoron.
Hát...nem mondom, hosszú sor állt a három asztal mögött, mégis olyan gyorsan elfogytak az emberek, mintha a sötét lyuk beszívta volna őket.
Illedelmes meghajlással köszöntem, és mondtam el nevemet.
-"Igen, megtaláltam. Oh Jisoo! -átnyújtotta a kulcsokat, amit a kollégiumhoz kaptam, és szekrényeimhez, majd átvettem tőle- A főbejáratnál kanyarodjon balra. Arra található a kollégiuma."
Újra meghajoltam, és elhagytam az épületet. A kiadott útvonal szerint haladtam, bár kissé furcsának találtam, hogy leginkább férfiakat láttam a környéken. Egy vállrántással elintéztem, mondván, szeretnek sertepertélni a hölgyek körül. Az ajtó elé érve, elolvastam a bejárat fölött álló szöveget:
-SSS Man Dorm-
Férfi kollégium?
Összeráncolt szemöldökkel vizslattam a feliratot, majd hevesen dobogó szívvel, és remegő kezekkel kerestem elő táskámból a levelet.
Újra elolvastam: "Gratulálunk! Ön felvételt nyert a Seoul Sport School (SSS) férfi tagintézményének diákjai közé!"
Nem tudom szavakba önteni mit éreztem akkor.
Összezavarodtam, és félni kezdtem.
Szóval szedjük össze a gondolatainkat: Egy fiúkollégiumba vettek fel, ugyanis nem jó helyre adtam le a jelentkezést. Vagyis, ez azt jelenti, hogy fiúvá kell alakulnom, mert fiúiskolába fogok járni. Mondjuk...a hajam férfias fazonú, nem csodálkozom, hogy nem vették észre.
De...ez ijesztő...
De...ez ijesztő...
***
-Férfi kollégium...férfi kollégium...férfi koll...
Hirtelen ültem fel az ágyban, és dörzsöltem meg szemeimet.
-Csak egy álom...csak egy álom...
